kevés eséllyel,
a céljaitól teljesen
elvágva,
egy fiatalember volt
Észak Carolinán
átbuszozva
útban
valahova
és esni kezdett a hó
és a busz megállt
egy kis büfénél
a dombok között
és az utasok
bementek.
a pultnál ült
a többiekkel,
rendelt és az
étel megérkezett.
az ebéd
kifejezetten
jó volt
és a kávé
is.
a pincérnő
más nő volt,
mint amilyeneket
ismert.
természetes volt,
egyfajta
könnyű humor
áradt belőle.
a szakács
őrült dolgokat mondott.
a mosogatós fiú
hátul
nevetett,
tisztán
és
nagy kedvvel.
a fiatalember nézte
a havat az ablakon
át.
abban a büfében
akart maradni
örökké.
egy furcsa érzés
úszott át rajta –
hogy minden
gyönyörű
volt
ott,
hogy ott mindig
minden gyönyörű
lenne.
aztán a sofőr
szólt az utasoknak
hogy ideje
indulni.
a fiatalember
azt gondolta, tovább
fogok itt ülni,
csak simán itt maradok.
de aztán felkelt
és követte
a többieket
a buszba.
megtalálta a helyét
és megnézte a büfét
a busz
ablakából.
aztán a busz
elindult, át a kanyaron,
lefelé, ki
a dombok közül.
a fiatalember
egyesen előre
nézett.
hallotta a többi
utast
beszélni
más dolgokról,
vagy épp
olvastak
vagy
próbáltak
aludni.
nem vették
észre
a
varázslatot.
a fiatalember
oldalra döntötte
a fejét,
becsukta
a szemeit,
úgy tett
mintha aludna.
nem tudott mást
csinálni –
csak hallgatni
a motor
zaját,
a kerekek
hangját
a
havon.