Tizenhárom éves voltam. Teljesen normális életem volt. Barátokkal fociztunk, közös programokat csináltunk. Volt egy grundunk, egy focipálya, amit ápoltunk, rendeztünk. Nem volt probléma mentes élet, nagy kilengések voltak. Élet-halál harc, kegyetlen ősi törvények alapján. A gyenge alulmaradt, és hátul kullogott. A győztes a mennyekben volt. Állandóan le fel, érzelmek viharában telt a fiatalkorom. Kegyetlen is volt, de valahogy igazinak éreztem.
Aztán megkaptam életem első számítógépét. Gyenge voltam fizikailag, és szellemileg se volt tartásom. Egyből beszippantott a fantázia világ, amit a számítógépes játékok nyújtottak. Itt a semmiért, és egyből hős voltam. Híres maffiavezér, történelem megfordító stratéga, vagy mindent megnyerő autóversenyző. Azon a nyáron nem mentem ki srácokhoz focizni. Emlékszem, amikor még utoljára nálam voltak, és hívtak, hogy menjek ki velük. Nem akartam menni. A világomban akartam maradni. Elküldtem őket. Máig emlékszem, hogy elmennek. Azon a nyáron csak a gép előtt ültem. Klánban játszottam multiplayer FPS játékot. Ők voltak a „barátaim” és a társaságom.
Eljött a nyár vége. Első nap a középiskolában. Első héten testnevelés óra volt, az első alkalommal összeestem a megpróbáltatástól és a lépcsőzéstől. Ketten cipeltek be az öltözőbe. A szégyen érzés még most is erősen bennem van, amit akkor éreztem. Akkor megalapoztam a hírnevemet az osztályban. Legalsó helyre kerültem a ranglétrán, ahol ott is maradtam örökre. Egy igazi vesztes, lúzer pozícióban teltek a középiskolai éveim. Szabadidőmben gép előtt ültem, és egy online közösségben próbáltam helyet találni.
Igazi gyáva menetelés volt, ahogy éltem. Később egyetemen is a kocka társaságba kerültem, és úgy vittem végig az egyetemet, hogy a közösségi életből semennyire se vettem ki a részem. Elhelyezkedtem programozóként, jól kerestem, gép előtt ülő munkát végeztem. Karrierben sikerült befutni valamennyire, de valami nem volt az igazi.
A változás
Éppen egy irodában ültem Németországban, egy tizenkét órás műszakban. Ki voltam öltözve, öltönyben kellett lenni. Valami hiányzott. Nem voltam boldog, és nem éreztem semmit. Kifelé bámultam az ablakon, ahol egy kis akácerdőt láttam. Ott akartam kint lenni, oda vágytam ki. Egy primitív közösségben, tüzet csiholni, vadászni, építeni kunyhókat. Olyan közösségben, ahol magától értetődő az élet, mindennapi cselekedeted egyértelmű és természetes. Az emberi kapcsolatok légiesen könnyedek, és szereteten alapulnak. Csak erre vágytam. Nem egy mesterkélt, szeretet nélküli robot életre, amivé tett ez a világ.
Akkor kezdődött a megvilágosodás, elkezdtem olvasni gondolkodókat, akik hozzám hasonló felismeréseket tettek. Roussoe, Thoroe, Hamvas Béla, Kaczynsky stb. Megdöbbentett, mennyi a hasonlóság. Ez megerősített abban, hogy ez a technológiai mesterkélt világ nem az, aminek előadják, és erősen kritikus lettem az irányába.
Megváltoztam azóta. A virtualitást lehetőség szerint kerülöm. Nem a menekülést választom, hanem a valódi létsíkon maradok, és itt élem meg a valódi életet. Ez kényelmetlen, és nehéz. De nem bántam meg egy percét sem. Gép előtt ülő nyomorék kockából lettem egy felfedező kalandor.
Második születésem óta voltam már sok minden. Politikai aktivista, Alpokban hegymászó, aki dacol a magashegység zord embertelenségével. Terepmotorral bejártam Budapest környékét, hegyeken völgyeken vágtattam, mint ahogyan az ősi lovas nomád harcosok vándoroltak a pusztán a végtelenségbe. Utcai motorral száguldoztam Magyarország hegyi útjain. Síeltem eszeveszett tempóban az Alpok vagy a Tátra meredek lejtőiről, második világháborús csatamezőket kutattam megszállottan. Átúsztam a Balatont, vízi túráztam nagyon sok helyen, harmincezredmagammal vonultunk Marseille utcáin a foci-ebn… stb. Sorolhatnám még, de, ami legfontosabb, és legnehezebb volt az az ön és létezésismereti út. Érzéketlen programozó droidból átalakulni valami mássá, amivel önazonos vagyok.
Évek óta bennem van, hogy meg kell osztanom másokkal az ezzel kapcsolatos meglátásaimat. Magasabb szintű, természetfeletti indíttatást éreztem, és érzek folyamatosan, hogy ezt véghez kell vinnem. Talán a teremtő ezt a küldetést szánta nekem. Másokat figyelmeztetni, és példámmal tanulságot szolgáltatni, hogy ne essenek ugyanezen csapdába.
Életem néhány részlete, az ULTRA-val:
