Sok-sok időt töltöttem el a létezésen, a létezés alapvető kérdésein elmélkedve. Figyeltem a saját döntéseimet, a döntéseimmel járó hatásokat. Úgy gondolom, az ember életfolyama kétféle úton folyhat: lefelé esés, és felfelé törekvés. Lefelé zuhanás az alantasabb, ösztönies, állati én felé, vagy felfelé törekvés a magasabb felé.
Két út van. Felfelé, és lefelé. Legalul az állati szint él. Teljesen ösztönös, mindenféle magasztosságtól mentes létezés. Legfelül az elérhető legmagasabb létezési szint. Nevezhetjük, félisteni életnek. Nietzschei übermensch. Minden egyes döntésünk, minden pillanatban, minden másodpercben meghatározza, hogy melyik felé tartunk. Stagnálás nem igazán létezik, mivel a semmittevés, nem gondolkodás, és vegetáció automatikus lefelé csúszást eredményez. Lefelé könnyű esni, nem kerül tudati, vagy testi energiába. A lefelé esés természetesnek hat. Mintha egy gravitáció szerű erő hatna az emberre és segíti a lejutást. Felfelé történő törekvés, és mozgás teljesen más. Tudati, vagy testi energiába kerül, nehézségekbe, és megannyi akadályba.
Természetből való kiemelkedésünknek nem lenne értelme, ha az állati én felé tartanánk. Aki teljes, és magasabb szintű létezést akar megtapasztalni, nincs más út, mint a felfelé tartás. Hibáit ne elfogadja, hanem kijavítsa. Problémáit megoldja, és ne elbagatellizálja, vagy félresöpörje. A fejlődést választja. Fizikai, tudati fejlődést. Foglalkozik önismerettel, létezésismerettel. Minden nap többé váljon. Minden nap új tudást nyerjen, újat tapasztaljon. A természet, ahonnan kiemelkedtünk, állandóan mozgásban van. Ha megnézzük a fákat, az állatokat. Állandó fejlődésben vannak, állandó változásban. Mi miért stagnálunk? Miért toporognánk egyhelyben, miközben az öntudattal nem rendelkező lények olyan természetes,állandó változásban vannak.
Olyan, mintha benne lennénk mélyen, egy vízszerű közegben. A stagnálás, a nem valóságban eltöltött idő esetén az ember nem cselekszik, automatikusan süllyed lefelé. A tétlenség süllyedést okoz. A fennmaradás, a szinten tartás erőkifejtést kíván, tudati és fizikai szinten is. A feljebb jutás még nagyobb erő befektetéseket. De a felfelé úszás természetesnek hat, ha a csak a valóság létezik nekünk, ha csak erre a síkra koncentrálunk. Ha kikötjük magunkat az eszképizmust nyújtó eszközökből, csak a valóság marad, és ez a süllyedő állapot, ebben a vízszerű közegben. Érezzük, hogy ezen a síkon a létezés nem könnyű, hisz a fennmaradás is erőt igényel. Akár csak az, hogy a jelenlegi fizikai állapotunkat megőrizzük, erőkifejtés, fizikai terhelés szükséges. De legbelül érezzük a késztetést a fennmaradásra. Belső késztetés, ami tudat alatti eredetű. Mint egy irányzék, ami irányítja utunkat. Mely előre, és felfelé irányít, az örök mozgás felé. Mintha felül valami fény is pislákolna, amiért érdemes felfelé úszni, és küzdeni. Ez a belső hang, amit a nagy, ránk települő tudati, és információ zavarban nem veszünk észre, mert más, rikácsoló hangok elnyomják. Az ULTRA útját járóknak csökkenni fog a zaj a fejükben. Csökkenni fog az információ mennyiség. Kevesebb hang lesz, kevesebb adat. Ebben a nyugalomban van lehetőségünk jobban figyelni, és észrevenni olyan ősi eredetű, minket felfelé segítő belső hangokat.
A valóságban való jelenléttel együtt jár, hogy a valóságos problémák, megoldandó feladatok is kiemeltebb szerepet kapnak tudati szinten. Rájuk nagyobb súly kerül. Más, virtuális problémák háttérbe szorulnak, például kedvenc sorozatszereplőnk lelki traumái helyett a saját traumáink kerülnek előtérben. Ezek ijesztőbbek, hiszen nekünk kell ezekkel kezdeni valamit. Akadályok, melyek jelenlegi tudatállapotban nem tudjuk megugrani. Ezen problémák súlyosabban jelen lesznek a mindennapokban, a gondolatainkban, és ezen súlyosság miatt kevésbé is lehet figyelmen kívül hagyni. Ha fizikai testünkre gondolunk, senki nem akar egy mély, kezeletlen sebbel élni évekig. Ugyanez a helyzet a tudati szintű sebekkel, és sérülésekkel. Az együttélés velük kellemetlen, s ez a kellemetlenség lesz az okozója annak, hogy elkezdünk vele foglalkozni: lehetséges megoldásokon gondolkodni, más nézőpontokból megvizsgálni, más emberek véleményét kikérni, legyőzni a félelmünket, a gyávaságunkat. Ezen tudati sérülésekkel való foglalkozás is felfelé törekvésnek tekinthető.